Mámorban úszó elmém nem gondolkozott,
S átélt oly sok csodás pillanatot,
Mit nem lett volna szabad…
Oh, mégis mily’ gyönyör az a pár pillanat…
(Elmém tagad.)
Testem tudja mit akar, ha elmém nem is…
Lelkem mindig járatlan utakra visz,
Melyek virágzón hívogatnak…
Ám a mámor nélkül nem mernék afelé menni,
Pedig annyira egyszerű és szép ám: szabadon szeretni.
Ősállapot ez, akarja az ösztön, eszetlen kívánja,
De ez ősrégi vágy nem való a ma társadalmába…
Igenis tudom, hogy mi zajlik bennem!
S mert nem átlagos, miért is kellene tennem
Ellene?
Vagy mégis kellene?
E vágyódó, szenvedélybe mártott emlék,
Mi testi gyönyört adott nem rég;
Most is megbizsergeti törékeny lényemet…
Jöjj légy igaz Barátom, ki érted a lényeget!
