Mámorban úszó elmém nem gondolkozott,

S átélt oly sok csodás pillanatot,

Mit nem lett volna szabad…

Oh, mégis mily’ gyönyör az a pár pillanat…

(Elmém tagad.)

Testem tudja mit akar, ha elmém nem is…

Lelkem mindig  járatlan utakra visz,

Melyek virágzón hívogatnak…

 

Ám a mámor nélkül nem mernék afelé menni,

Pedig annyira egyszerű és szép ám: szabadon szeretni.

Ősállapot ez, akarja az ösztön, eszetlen kívánja,

De ez ősrégi vágy nem való a ma társadalmába…

 

Igenis tudom, hogy mi zajlik bennem!

S mert nem átlagos, miért is kellene tennem

Ellene?

Vagy mégis kellene?

 

E vágyódó, szenvedélybe mártott emlék,

Mi  testi gyönyört adott nem rég;

Most is megbizsergeti törékeny lényemet…

Jöjj légy igaz Barátom, ki érted a lényeget!