Lázas a test,

 

 

Fantáziám nem rest

 

 

Tüzes gondolataim fehér falra festeni,

 

 

A fantázia… Oh… Igen az engedi

 

 

A piszkos fantáziát szárnyalni,

 

 

Nem kell előtte és utána ágyalni,

 

 

Nem kell könyörögni, várni a Társra,

 

 

Nem is vágyik a fantázia Másra,

 

 

Csak Rád.

 

 

 

Oh, ez a piszkos, mocskos vágy,

 

 

Ha nem volna,

 

 

Egyszerűbb lenne felfigyelni télen a csillogó hóra,

 

 

Nyáron arra, hogy miként zümmög a méh,

 

 

Nem azon rágódni, hogy magadévá tégy…

 

 

 

Tajtékzó véremben izzik a vágy,

 

 

Nincs most ki símogasson, nincs itt a kezed,

 

 

Az a puha, lágy

 

 

Takaró,

 

 

Mi a fenekemet ütlegelni lenne jó.

 

 

Nem lehet nem szerelmeskedve elaludni,

 

 

Olyan jó, és édes magad mellett tudni,

 

 

Kit szeretsz,

 

Olyan más olyankor, ahogy nevetsz,

Végre Önmagad lehetsz…

 

 Vágyaid végre alakot öltenek,

 

 

Már nem zárda, hanem otthon lesz a test,

 

 

Az ágy, s minden zege- zuga otthonodnak: hívogat,

 

 

Nem nézel tévét sem már oly’ sokat,

 

 

Csak arra tudsz gondolni,

 

 

Hogy eggyé legyen veled,

 

 

Olyan csodálatos, mikor magadba engedheted,

 

 

Olyan egyszerűvé válik minden, nem kell magyarázat,

 

 

Öledben, lelkedben, minden zsigeredben érzed a vágyat,

 

 

Nem tudod máshová terelni figyelmed,

 

Azt érzed, miért késett ily’ sokat, mikor Neked mindig Ő kellett?