Dallamaiban rengett meg lelkem;
Hangja körül ölelt engem,
Majd erős karmaival mélyen szántó sebet hagyott,
Annyira éget a varr, magányos vagyok.
Felhőm eltakarja a vakító égitestet,
Nem érzem magamban azt a régi erőt, s kedvet,
Mitől végtagok nélküli lelkem szárnyra kélne,
Óh, Istenem! Csak a zuhanástól ne félne…
Átölel ismét a hang, s a megakadt szó,
Minden gondolatom eltorzult, a jó
Messze elkerül engem;
erősebb nálam ismét régi szenvedelmem.
Fehér, kék, piros, fekete, sárga;
Veszít a szív, szegény árva…
Lágyan ölelő szellő, süvítő szél,
Lelkemben a vihar amilyen gyorsan kél,
Oly’ hamar majd ki is süthet a nap,
Eljöhet majd az a szent és akarom pillanat,
Mire oly’ rég és titkon vágytam,
Mire minden pillanatban annyiszor láttam jelet,
Mit most leírni sem lehet…
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: