Álmatlanul hánykolódtam ágyamban, párnáim között,
Mivel lelkem minden kis szeg- zugába bizonytalanság költözött…
Szemem, mikor nem rég kinyitottam,
Eszembe jutott a csók, mit nem is oly’ rég loptam…

Ah, ez emberi test, melyben élek,
Melyben nyughatatlan feszeng e nyomorult lélek,
Mennyire fáradt, gyűrött ma reggel,
Mit kezdjek fáradt testemmel?

Szemeim kinyitottam, de álmom retinámba égett,
Nem tudom törölni azt a millió képet,
Mit pihenésem során, elém vetíttetett…
Eh, nem tudom feledni e képzetet.

Magányosan ébredtem fel reggel,
Megizzadt szemekkel.
Korai volt az ébredés,
Lelkemben gyötört a kétkedés,
Ám mindezt gyorsan levetkeztem,
Már szinte el is felejtkeztem
Arról, hogy fáradt vagyok,
Tovább a puha párnák között úgysem maradhatok…